Válasz

-Miért? - csak ennyit akarok tudni. Semmi mást. Se többet, se kevesebbet.
-Ha az olyan egyszerű lenne - sóhajtja a lány.
Sziklás parton állunk, alig néhány lépésnyire a háborgó víztől. Kezdem kényelmetlenül érezni magam az átható, jegesen kék tekintet súlyától. Mintha én lennék a hibás. Hosszú fekete haját meglebbenti a szél, s csak hallgatunk, pislogás nélkül nézve egymás szemébe. Vajon melyikünk bírja tovább?
-Miért? - kérdezem megint. Azt mondják ez a legnehezebb kérdés a világon. Azt mondják, erre nincs válasz. De én választ akarok kapni.
-Ne akard tudni. - Nem rázza meg a fejét, nem hajtja le, mint a könyvekben, vagy a filmekben ilyenkor a hősnő. Mert ez nem könyv, nem film. Ez a valóság. A szemembe néz, és én az övébe. Képtelen helyzet. Azt se tudom, kicsoda, mégis itt állok mellette, a karját szorítom, és faggatom.
Arról faggatom, hogy miért akarta, hogy miért akarja megölni magát.

Csak sétálni akartam a parton, kicsit kiszellőztetni a fejem, semmi mást. Az egyik pillanatban mintha még itt se lett volna. A következőben a szikla szélén állt, alig néhány méterre tőlem. Először azt hittem, csak a vizet nézi. Aztán láttam, ahogy mozdul, ahogy előrelép egyet. Olyan volt, mintha valami láthatatlan, felfoghatatlan erő húzná a víz felé. Mintha nem magától mozdulna.
Akkor már tudtam, értettem, hogy a lány ott a szemem előtt, el akarja dobni magától az életét. Azt hiszem, egy töredékmásodpercre a földbe gyökerezett a lábam, s nem tudom, mi törte meg bénultságom. Csak arra emlékszem, hogy mindössze két lépéssel átszeltem a kettőnk közti távolságot, s az utolsó pillanatban megragadtam a karját.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy magával rántson, s mindketten lezuhanjunk.
Megráztam a vállát.
-Megőrültél!? – ordítottam. – El akarod dobni magadtól azt, ami a legértékesebb?
Rezzenéstelen, érzelemmentes kék szemek meredtek rám. Azt sugallják, helytelen, hogy megállítottam. Majdnem elhiszem. De csak majdnem. Az életet nem szabad kioltani! Még a sajátunkat sem!
-Meg kell tennem. Így helyes. – halk hangja mély volt és határozott. Ki akarta tépni magát a kezemből, de erősen szorítottam a karját.
-Miért? – csak ennyit akartam tudni. Semmi mást.

-Miért? – kérdezem harmadszor.
A fagyos tekintet, ha lehetséges, még jobban megkeményedik. Dacosan összeszorítja a száját. Váratlanul meglendíti szabad kezét, és a mellkasomra vág. Elakad a lélegzetem. Erős. Sokkal erősebb, mintsem ránézésre gondoltam.
Pislogok. Ő bírta tovább.
A szorításom meglazul a karján.
Mintha csak erre várt volna, kitépi magát a kezemből.
-Mert… - mondja egész halkan, s ellöki magát a sziklától…
Látom ahogy zuhan, arcán halvány mosollyal. Hallom, ahogy tompa csobbanással a vízbe ér.
Látom, ahogy fölkapja az első hullám, hogy a sziklának csapja.
Percek, talán órák telnek el, mire megfordulok, s mintha valaki más irányítana, darabos, tétova léptekkel indulok haza.
Egyetlen gondolat jár a fejemben:

Soha nem fogom megtudni, mit mondott volna.

Úgy érzem, mintha nem lennék önmagam.
Nem én vagyok, aki hazavánszorog. Nem én vagyok, aki telefonál. Később nem én vagyok, aki a rendőrökkel beszél.
Képtelen vagyok megérteni, vagy akárcsak felfogni, mi játszódott le a szemem előtt, alig néhány perc alatt.
Miért?
Csak ezt akarom tudni. Semmi mást.
Mi vezethet ahhoz egy embert, hogy eldobja magától a saját életét? A legdrágábbat, a legfontosabbat, amit valaha kapott. Az életet óvni kell. A sajátunkat is, a másét is. De akkor mégis… miért bántják egymást az emberek? Miért oltják ki egymás életét? Egyesek miért dobják el a sajátukat…?

Három nap telt el azóta. Képtelen vagyok másra gondolni. Újra és újra magam előtt látom.
-Mert… - mondja egész halkan, s ellöki magát a sziklától…
Azóta… mintha nem lennék önmagam. Mintha valami, lelkem egy darabja meghalt volna ott, akkor azon a sziklán. Sírni szeretnék. Ordítani, hogy kiadjam magamból azt a szörnyű estét, de nem tudok. Bármerre megyek, bárhol vagyok, csak bámulok magam elé. Szellem vagyok a saját testemben.
Miért?
-Mert…
Kerülöm azóta a partot, pedig azelőtt annyira szerettem. Most félek odamenni. Félek, mit tennék, ha odamennék. De képtelen vagyok egy helyben maradni. Muszáj mennem valamerre.

Céltalanul vánszorgok. Nincs jobb szó arra, amit csinálok. Most épp a szerpentinen megyek fölfelé. Mit keresek itt? Nem tudom. De muszáj mennem…
Sötét van. A tenger zúgása alig hallatszik. Talán csak bennem zúg…?
Csendet akarok, és nyugalmat, de nem magam körül.
Magamban.
Nincs célom, nem tudom, mit keresek itt. Csak megyek, hátha elmenekülhetek a lány elől, a halála elől. A cipőmet bámulom: jobb, bal, jobb, megint bal… nincs benne semmi különös, egy koszos, szürkésfekete tornacipő. Eredetileg talán világoskék lehetett. Ne tudom már. Nincs benne semmi különös, mégis ezt bámulom, mióta órákkal ezelőtt eljöttem otthonról. Nem bírtam tovább feküdni az ágyamon, és bámulni a halványzölden világító csillagokat, amiket néhány hónapja a plafonra ragasztottam.
Csak megyek anélkül, hogy tudnám, hova fogok kilyukadni, és bámulom a cipőmet. Nem nézek föl, amikor egy-egy autó elhajt mellettem. Nem nézek föl akkor sem, mikor valaki rám dudál.
Az úttest közepén sétálok. Na és? Kerüljenek ki…
Megint dudálnak. Most előttem, nem mögöttem. Úgy hangzik mint valami vészcsengő. Egy figyelmeztetés.
Figyelmeztet…? Mire…?

Nem akarok, mégis fölnézek. Világ mintha lelassulna körülöttem. Látom, hogy már elértem a szerpentinnek azt a szakaszát, ahol csak egy sávból áll az út.
Na és? Kit érdekel…? Engem talán már semmi nem érdekel.
Szemből egy kisbusz közeledik, és dudál.
Megállok, s úgy nézem. Pontosan tudom, mi van az arcomra írva: végtelen közöny, fáradtság, talán némi fájdalom.
A kisbusz közeledik, és dudál. Minek dudál? Lélekben a fülemre szorítom a kezem, és a fejemet rázom. Hagyja abba, csendet akarok!
Csak állok. A fényszórók sugara felkúszik a lábamon, a mellkasomon, az arcomba világít. Nem takarom el a szemem, pedig zavar a fény. A lámpák közelednek, látom a sofőr arcán a tömény rémületet, és még mindig dudál.
Mint aki figyelmeztetni akar valamire.
Mire…?
Miért…?
Nem értem meg. Talán nem is akarom megérteni, de akkor már tudom: vége.
Részemről itt ér véget minden.

Nem rántja félre a kormányt. Ha megtenné a szakadékba zuhan. Akkor már inkább én haljak meg, mint ő…
Micsoda önző egy felfogás…

A lelassult világ hirtelen megtorpan. Már csak centik választottak el a kisbusztól, s eltűnik minden: a fényszóró, a hegyek, a szerpentin…
Sötétben állok, teljesen egyedül. Aztán lépéseket hallok, és a semmiből megjelenik előttem ő. Ugyanaz a lány, aki pár napja a szemem láttára lett öngyilkos. Bal kezében hosszú botot tart, a végét sötét homály fedi.
-Érted már? – kérdezi. Hangja határozott, kék tekintete kíméletlen. Mire gondol?
Tétován megrázom a fejem.
-Mit?
-A választ.
Nem értem mire gondol, s ezt meg is mondom neki. Tekintete a lelkembe váj, miközben válaszol.
-Miért…? Mert így kellett tennem. Így kellett tennem, s így kell majd tennem, hogy élhessek. Eldobtam magamtól az életet, melyet csak rövid időre kaptam. Nem… nem kaptam. Raboltam. Eldobtam magamtól, hogy kaphassak helyette egy másikat, melyet idei-óráig, amíg tehetem, használok, aztán eldobok magamtól. Ezért. Érted már?
Nem. Nem értem. De már nem számít. Minden mindegy, tudom. Mindjárt mindennek vége, de nem zavar. Néhány napja még zavart volna, de most már nem. Így van jól. Tudom.
A lány hozzám lép, lábujjhegyre állva a fülembe súgja.
-Az élet, ami akkor ott a sziklák közt elveszett, nem a sajátom volt. Loptam. Nekem nincs saját életem, ezért kell másokét használnom, különben eltűnök. Nyom nélkül tűnnék el. Én viszont nyomot akarok hagyni. A szívekben, a lelkekben. Ha lenne rá időd, megértenéd, amit mondok, de nincs. Neked már nincs. Te életed most már az enyém. Sajnálom.
Hátrál egy lépést, s felemeli, amit a kezében tart. Most látom, nem egy egyszerű bot, hanem valami egészen más. Éles pengéjű, még a sötétben is derengő kasza.
Megborzongok. Lelkem mélyén megértek valamit, de már nincs időm, hogy megfogalmazzam. Csupán egy érzés rezeg bennem: fájdalom. A magány, és a meg nem értettség fájdalma.
-„Sajnálom…” – visszhangzik a minket körülölelő semmiben az utolsó szó.
A lány meglendíti a kaszát…
Nincs más csak fájdalom…
Csak sötét…
Semmi…