Gundam 00 - Moments - 4

4. kép - Ikrek

Szakadó, nyúlós eső tette még komorabbá az amúgy sem vidám temetőt. Magas, jóképű férfi vágott keresztül a sírok között, határozott léptekkel tartva egy családi síremlék felé. Öltönyt viselt a kereken tizenegy évvel azelőtti tragédiában meghaltak tiszteletére, jobbjában esernyőt tartott, baljában egy csokor hófehér rózsát. A sír előtt megállt, és enyhén meglepődve fedezte fel a másik rózsacsokrot a földön.
Egy csokor hófehér rózsa… mintha csak az ikertestvére lenne annak, amit a kezében tartott.
-Járt itt valaki? – motyogta. – Lehetséges, hogy…Ő?
S mintha csak érezné, merre kell keresni a másik látogatót, elnézett a közeli erdősáv felé.
Egy közeli fa mögött magas, jóképű férfi állt, tökéletes más annak, aki a sírhoz érkezett.
Lockon Stratos komor tekintettel figyelte ikertestvérét, amint elszakítja tekintetét az őt rejtő erdőtől, leguggol, és gyengéd, tiszteletteljes mozdulattal elhelyezi a rózsacsokrot az övé mellé.
Arra gondolt, mennyire szánalmas, amit művel. Gyakorlatilag bármekkora túlerővel képes volt szembeszállni, mégis habozott, ha arról volt szó, hogy beszéljen a saját testvérével.
-Hat év… - gondolta. Ennyi telt el azóta, hogy legutóbb találkoztak, és beszéltek. Azóta, hogy összevesztek.
-Nincs értelme halogatni… – egyetlen töredékmásodpercig habozott még, aztán kilépett a fa mögül, s látszólag könnyed léptekkel indult a sír felé. Testvére mellett, fél lépéssel mögötte állt meg.
-Neil - Lockon hátán végigszaladt a hideg. Hat éve nem szólította senki ezen a néven...
-Lyle.
A zuhogó eső csak még jobban kiemelte a hosszú másodpercekre közéjük feszülő hallgatást.
-Rég találkoztunk – törték meg aztán egyszerre a csendet.
-Hat éve – mondta ki Lyle. – Akkor éppen a saját halálhíredet cáfoltad. Úgy tűnik, nem tudjuk elkerülni, hogy a Halál is jelen legyen, ha találkozunk.
Tekintetükben szomorúság bujkált. Mindkettőjüknek ugyanúgy fájt idejönni, és emlékezni, de mindketten kötelességüknek érezték, hogy idejöjjenek. Tartoztak ennyivel azoknak, akik már nem lehettek velük.
-Még mindig nem adtad föl igaz? – Lyle nem is próbálta titkolni, hogy még mindig elítéli testvére bosszúvágyát.
-Nem adtam föl, és nem is fogom. – Lockon nem kérdezte, mire gondol, tudta anélkül is. - Tudhatnád…
-Tudom. Ismerlek. Ha te eltökélsz valamit, nem adod fel, legalábbis nem könnyen. De még mindig nem értek egyet veled. Még mindig nem hiszem, hogy lenne értelme megkeresned, és megölnöd azt, aki…
-Nem hozok vissza senkit. – vágott közbe Lockon határozottan - Tudom. Nem változtathatok a múlton. De nyugodtabban alszok majd azzal a tudattal, hogy halott.
-És ezzel te magad is gyilkossá válsz.
-Mintha nem lennék az, már most is.
-Soha nem áldoznék föl ártatlanokat.
-Gyilkossággal akkor sem oldasz meg semmit.
-Te is tudod, ebben egyet értettél velem: a világ nagyon rossz irányba halad. Amíg valaki, vagy valami nem képes változtatni, minden marad úgy, mint rég. Hiú ábránd ülni, és várni, hogy jobb lesz. Mert nem lesz az. Emberek vagyunk. Távol a tökéletestől, távol a hibátlantól. Távol attól, hogy képesek legyünk békében élni egymással.
-Ezért inkább fegyvert fogsz, hátha azzal változtatsz valamin?
-Ha erre van szükség.
-Gyilkolva a gyilkosság ellen… fegyverrel a fegyver ellen… háborút viselni a háborúval szemben… Tudom, te már tíz éve is így gondolkodtál, de ha így folytatod, legközelebb, mint a Celestial Being oszlopos tagját látlak viszont.
-Ott azért még nem tartunk – hazudta Lockon. Arcán ironikus félmosoly suhant át, amiből Lyle sok mindent kiolvashatott volna, ha látja.
-Vajon melyikünk téved, Neil…?
Egyszerre fordultak meg, és néztek egymás szemébe. Mozdulataik egymás tükörképei voltak. Évek óta nem beszéltek, nem is látták egymást. Megváltoztak. Mégis… a külsejük, a mozgásuk ugyanolyan maradt. Látszólag egyformák, de az azonos külső nem fedhette el a köztük lévő különbségeket. Hiába néztek ki ugyanúgy, soha nem voltak, és tudták, hogy soha nem is lesznek egyformák. Sok mindenben egyetértettek, de az alapvető nézőpontjuk már gyerekként is különbözött. Ez volt minden vitájuk alapja.
Lyle szemében harag csillogott, és mindazok a vádak, amiket testvére nyakába akart zúdítani. Lockon tekintetében határozott magabiztosság ült, tükrözve a meggyőződést, hogy igaza van. A csend ismét hosszúra nyúlt. A zuhogó eső kitartóan kopogott Lyle ernyőjén, és egyre jobban eláztatta Lockon öltönyét.
-Vér, Halál és a soha nem múló fájdalom… - Lockon szavai fagyosan koppantak - gyűlölöm mindezt. Gyűlölöm. De ha választani kell, inkább meghúzom a ravaszt, és magam lövöm le azt, akinek százak élete szárad a lelkén, mint hogy hagyjam tovább gyilkolni.
-Halljon meg egy a százak helyett? – Lyle meg sem próbálta leplezni haragját. - Ölsz, hogy ő ne ölhessen? Így lassan te is ugyanolyanná válsz, mint azok, akik ellen küzdesz.
-Talán… talán nem. Hiszek benne, hogy a céljaink megkülönböztetnek minket egymástól.
-Kívülről csak a tettek látszanak. A célok nem. Egyformán gyilkosok vagytok mindketten.
-Persze. Ha ennyire leegyszerűsíted a dolgokat, és mindent fekete-fehéren akarsz látni, igazad van. De létezik-e más megoldás? Te sosem hittél az erőszakban. Sosem hitted, hogy fegyverrel bármit is megoldhatsz. Hat éve azt mondtad, hiszel benne, hogy a jog és a törvények helyes útra terelhetik az embereket. Ezért lettél jogász. De mondd meg nekem őszintén: még mindig hiszel ebben? Az emberek a jog és a törvény mögé bújva képesek kisemmizni, megalázni, megölni a másikat. Még mindig hiszel benne, hogy az a jog és az a törvény, ami megvédi az ilyeneket, képes megváltoztatni a világot!? Az a jog, és az a törvény, amit emberek írnak, és időről időre változik!?
Most már Lockon hangjából is sütött a harag.
-Nem – Lyle hangja kemény volt, és határozott. – Már régen nem hiszek a jogban és a törvényben. De hiszek az emberekben. Hiszek benne, hogy képesek változtatni önmagukon.
-Jó neked… - Lockon a sírra pillantott, tekintetébe visszalopódzott a szomorúság - Én képtelen vagyok erre.
Megint hallgattak, és ugyanabban a pillanatban fordultak a sír felé. Hosszú másodperceken keresztül egymás mellett állva nézték a családjuk tiszteletére állított emléket.
-Soha nem foglak tudni meggyőzni, igaz? – kérdezte Lyle - Soha nem fogsz megérteni.
-Értem, mit akarsz mondani. Bizonyos tekintetben igazat is adok neked. De – Lockon hangja megkeményedett. – Nem fogok visszafordulni. Elindultam egy úton, és hiszek benne, hogy így helyes. Nem fogok visszafordulni. –Ismételte - Innen már nem fordulhatok vissza.
Zsebébe süllyesztette a kezét.
-Remélem a következő találkozásunkra nem kell hat évet várnunk.
-Ez csak rajtad múlik…
Lockon lassan megfordult, és köszönés nélkül indult a temető kapuja felé.
-Neil… - testvére hangja tompább volt, mint eddig. Megtorpant, de nem fordult hátra.
-Hm?
-Ne halj meg…