SW - Across the Time - I-II

I. Myrkr


A lövegtoronyban kuporgott, és harcolt. Minden egyes lövése után eggyel kevesebb hajó üldözte őket, s ő mindeközben hangtalanul sírt. Sikerrel jártak, de túl nagy árat fizettek ezért a sikerért. Jaina Solo úgy érezte még a Galaxis békéje, a vong feletti teljes győzelem sem érne meg ekkora árat.
Pedig a harcnak még koránt sincs vége.
-„Miért? – kérdezte magától, gépiesen irtva az ellenséget. – Miért pont ők?”
A kérdéssel egy időben újult erővel nyilallt szívébe a fájdalom. Arcán néhány könnycsepp gördült végig, amiket már képtelen volt elfojtani.
-„Nincs igazság!” – gondolta keserűen, mindössze két szóval megkérdőjelezve mindent, amit eddig tanult, amiben eddig hitt.
Egyszerre vesztette el mindkét testvérét. Anakin halott, Jacen eltűnt. De már órák óta nem érzik a jelenlétét az Erőben.
A lopott hajó hirtelen megrázkódott.
-„Át kéne vennem Zekk-től az irányítást” – töprengett, visszatérve a valóságba. Tenel Ka is épp erről próbálta meggyőzni a fiút. Jaina már éppen indult volna, hogy segítsen neki, amikor megtorpant.
Jacen jelenlétét érezte.
Szeme tágra nyílt, pillanatokon keresztül néma döbbenettel meredt maga elé. Már épp föladta volna a reményt, és mégis…
Öccse élt, és segítségre volt szüksége. És nem volt messze tőle.
-Jaina – kérdezte Tahiri – mi baj?
A lány pillanatokig csak állt, aztán félrelökte az útjában álló Tahirit.
-Vissza kell mennem!
-Jaina állj meg! – kiabálta Tahiri – Nem mehetsz vissza! Öngyilkosság!
Zekk egy pillanatig habozott, majd átadta egyik társuknak az irányítást, és Tahirivel együtt Jaina után sietett. Nem voltak elég gyorsak. Még éppen látták, hogy a hajó két mentőkapszulájából az egyik leválik, és zuhanni kezd a Myrkr felé.
-Jaina… - Tahiri csüggedten állt. Zekk érezte, hogy egyre inkább úrrá lesz rajta az elkeseredettség, ami Anakin halála óta kerülgette a lányt. Eddig csak attól tartott, hogy öccsei miatti dühében és bánatában Jaina észrevétlen átsodródik a Sötét Oldalra. Rájött, hogy most már Tahiriért is aggódnia kell. A lány vállára tette a kezét.
-Nem tudjuk visszahozni. – mondta csendesen.
-De nem hagyhatjuk, hogy visszamenjen! – tört ki Tahiri. - Anakin halott, több mint valószínű, hogy Jacen is. Hogy álljunk Han és Leia elé azzal, hogy hagytuk visszamenni Jainát valamiért, amiről azt se tudjuk, mi.
Zekk megrázta a fejét.
-Nem lesz egyszerű, de meg kell tennünk. Valakinek hírt kell vinnie. Jaina érzett valamit, amit mi nem. Pillanatok alatt döntött, anélkül, hogy kíváncsi lett volna bármelyikünk véleményére. Nem tudjuk megállítani. Már nem. Csak bízhatunk abban, hogy élve fogjuk viszontlátni. Ha most utánamegyünk, szinte biztos, hogy mi is meghalunk, és soha senki nem fogja megtudni, mi történt. Érted?
Tahiri lehajtotta a fejét, és bólintott.
-Értem – suttogta.
Zekk visszavette a hajó irányítását.

* * *
Maga mögött hagyta az organikus mentőkapszulát, és a Myrkr harctól szabdalt felszínén testvére keresésére indult. Jelenléte azonban, ami ide vezette, egyre gyengébb volt, végül Jaina nem érzett semmit. Megállt a fák között és szétnézett. Különös balsejtelem lopózott szívébe: amit érzett, nem a valóság volt.
-„De akkor mit éreztem? Jacent tízezer másik közül is felismerném az Erőben. Lehetetlen, hogy valaki becsapott volna. Az ikertestvérem. A köztünk lévő kapcsolat olyasvalami, amit lehetetlen utánozni. De akkor mi hívott ide? Vagy… - Jaina leroskadt egy farönkre – lehet, hogy csak érezni akartam…? Lehetséges, hogy saját magamat csaptam be? Hiszen a többiek semmit nem éreztek. Tudom, hogy tudnám, ha nem így lenne. – a Jedi a tenyerébe temette az arcát. – A Myrkr-n vagyok. Itt nem érezhetem őt az Erőben… - döbbent rá - Hogy lehettem ennyire meggondolatlan? Hogy jöhettem vissza egyetlen szó nélkül? Ez volt az utolsó esélyem a visszajutásra, és én meggondolatlanul, egy kósza, hamis megérzésre hallgatva eljátszottam.”
Halkan sírni kezdett.
-Nem kellett volna így magamba roskadnom – suttogta – de annyira fáj. Annyira szeretném, ha Jacen élne. Viszont akarom látni. Viszont akarom látni őt is, Marát, apát, Luke-ot és anyát is. Mindenkit. De azt hiszem ez már lehetetlen. Egyedül soha nem jutok ki innen.
Hirtelen közeli zajra lett figyelmes. A küzdelem félreismerhetetlen hangjai kirántották az önsajnálatból. Fénykardja anélkül csúszott a kezébe, hogy tudatosult volna benne a mozdulat. A háború során, annak ellenére, hogy nem akarta, hozzászokott, hogy a fegyver szinte mindig a kezében legyen.
Két vong harcos küzdött egy ismeretlennel. Jaina gondolkodás nélkül sietett a segítségére.
A küzdelem pillanatok alatt lezajlott. A dühös és elkeseredett Jaina szemernyi esélyt sem adott az egyébként félelmetes harcosoknak számító vongoknak. Az Erő segítsége nélkül győzte le őket. Alig egy perc múlva fölegyenesedett, hátra simította fekete haját, és szemügyre vette a férfit, akit megmentett. Alacsony vékony lénnyel állt szemben. Biztos volt benne, hogy nem ember. Termete, fekete-ezüst csíkos haja, jellegzetes szemmembránja firrerreora utalt, de a meztelen felsőtestét és az arcát borító fekete és zöld tetoválásokat nem ismerte föl. Az ismeretlen enyhén reszelős mély hangon szólalt meg.
-Köszönöm, hogy segítettél rajtam, ifjú Jedi. Figyelemreméltó ez a bátorság, amivel egy idegen mellé álltál.
-Én… - Nem tudta félbeszakítani a másikat.
-Nem. Ne mondj semmit. Nincs értelme. Tudnod kell azonban valamit: én meghalni jöttem ide.
Jaina nyelt egyet. Segíteni akart…
-Segítettél – válaszolt a ki nem mondott gondolatra az idegen – békében akarok meghalni, népem szokásai szerint. Segítettél, hogy eljussak a végső nyughelyre úgy, ahogy az helyes. Hálám jeléül most én szeretnék segíteni rajtad.
Előre lépett egyet, és végigsimított a Jedi arcán.
-Hatalmas erő lakozik benned – mormolta halkan – erő, ami egyaránt lehet jó és rossz. Félsz, hogy elvéted a helyes ösvényt. Félsz, mert tudod, mi történhet, ha ezt megteszed. Nemrég nagy fájdalom ért. Még most is emészt. Fájdalom és kétségbeesés dúl benned saját tragédiád, és egy rossz döntés miatt. Haza akarsz jutni – húzta vissza végül a kezét.
Jaina csak pislogni tudott. A különös idegen minden egyes szava igaz volt.
-Ki…
-Nem érdekes ki vagyok. A név nem számít. Mondhatok bármit, és te is mondhatsz bármit. Honnan tudjuk, igaz-e? A lényeg benned lakik, ifjú Jedi.
Lélekbelátó tekintetét a lányéba mélyesztette. Hosszú, néma percek elteltével bólintott.
-Képes vagyok segíteni neked. Nem lesz könnyű, de ez az egyetlen esélyed. Elég erős vagy ahhoz, hogy végigjárd az előtted álló utat.
Jaina döbbenete egyre fokozódott.
-„Ki lehet ez a különös valaki?” – akarta tudni, végül letett róla. Talán valóban lényegtelen, de ha tényleg segít rajta…
-Jól figyelj rám! – mondta az ismeretlen. Hangja sokkal határozottabbá vált az addiginál, és Jaina önkéntelenül is még jobban figyelt, mint addig, nehogy bármit is elmulasszon. – Ne kérdezd, mit és hogyan teszek, csak figyelj rám, és jegyezz meg mindent. Kaput fogok nyitni az Idő szövetén. Ezen a kapun át a múltba léphetsz. A helyet, és az időt te választod meg. Pontosan egy napot töltesz ott, és ugyanonnan, ahova érkeztél, visszatérsz mostantól számítva két nappal későbbre. A helyet megint csak te választod meg. – Jaina a tilalom ellenére kérdezni akart. A másik fölemelte a kezét – Nem mondhatok többet. Remélem, ennyi elég lesz. És most dönts, hova mész!
A lány néhány másodperc után már tudta. Néma bólintással jelezte.
-Készülj!
Jaina nyelt egyet. Készen állt, de… vajon helyesen teszi-e, ha elfogadja a segítséget?
Az ismeretlen láthatatlan jeleket rajzolt a levegőbe. Karján, és bal arcán néhány tetoválás felizzott.
-Ha visszamegyek a múltba, akaratlanul is megváltoztathatom azt – szólalt meg a lány csendesen – honnan tudjam, hogy azzal, amit ott teszek, nem okozok-e sokkal nagyobb tragédiát, mint ez a mostani?
Az idegen intett egy utolsót a levegőben fénylő fehér kör jelent meg, s egyre nőtt.
-A világ ideje folyamatosan halad előre. Ugyanígy a tied is. De a kettő nem mindig halad párhuzamosan. Jegyezd meg, ifjú Jedi: Nekik már Múlt, neked Jövő. Másnak másképp jár az Idő… Lépj át a résen, amíg teheted. Már keresnek téged.
Jaina egy pillanatig habozott, aztán belépett a hófehér ragyogásba.
-Ne feledd – hallotta egyre tompábban az idegen hangját – nem lesz könnyű, de elég erős vagy hozzá, hogy végigjárd az utat!


II. Alagút


A fehér ragyogás eltűnt, és a Jedi koromfekete szinte tapintható sötétségben találta magát. Hirtelen rémülettel fordult hátra, és nézett szét. A fejét kapkodta, de nem látott semmit, amiből megtudná, merre kell mennie. Kétségbeesett félelem kezdett eluralkodni rajt. Leroskadt, térde köré kulcsolta a kezét, és ráhajtotta a fejét.
-„Az nem lehet, hogy becsapott. Olyan őszintének tűnt. Azt mondta, elég erős vagyok, de én egyáltalán nem így érzem. Egyre gyengébb vagyok, egyre kevésbé értem, ami történik. Mások döntenek a sorsomról, nem hagyva választást nekem. Vajon jól tettem, hogy elfogadtam az ismeretlen ajánlatát. Tényleg az történik velem, amit mondott. Mi történik, ha mégsem? Ha tévedett? Ha hazudott…? Mi történik, ha igaza van…? – megremegett – Félek…”
-Nem szabad félnem – suttogta cserepes szájjal, kiszáradó torokkal. – Nem szabad félnem. Bíznom kell abban, hogy ez az út valóban hazavezet. Be kell bizonyítanom, hogy valóban Jedi vagyok, méltó tanítvány Marának. Nem félhetek!
Képtelen volt gondolkodni, képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Végül azt tette, ami már oly sokszor megmentette, oly sokszor a legjobb döntésnek bizonyult: az Erőre bízta magát.
Homlokán izzadtság gyöngyözött, mikor felemelte a fejét, és meglátta a sötét jádezöld derengést a távolban. Lassan, mégis eltökélten állt föl. Keze a fénykardja felé indult, de a mozdulat félúton megszakadt. Az egyetlen fegyver, amire most szüksége lehet, benne lakik.
Határozott léptekkel indult a különös fény felé. Furcsa érzés kerülgette, mintha nem lenn alatta semmi, mégis haladt, gyorsabban, mint gondolta volna. Nem tudta, hogy csak érzékei csapják be, vagy ennek a különös helynek a sajátossága mindez. Pillanatoknak tűnt, amíg a zöld derengéshez ért, ami egészen közelről is ugyanolyan távolinak tetszett.
-„Pillanat… - valahogy nem tűnik reálisnak itt ez a szó. – Mintha itt egyszerre állna, és haladna az Idő, de azt nem tudnám eldönteni, hogy merre halad. Előre, vagy visszafelé. Esetleg egyszerre előre és vissza…?”
Felemelte a kezét, és a fénybe tartotta. Nem érzett semmit. A derengés különös-érdekes mintákat rajzolt a kézfejére, melyek egyszer azt a hatást keltették, mintha víz alatt lenne, máskor leginkább a tűz árnyékára hasonlítottak. Egy örökkévalóságig képes lett volna gyönyörködni a látványban. Kedve lett volna kipróbálni, meddig maradhat itt, végül lemondott róla. Inkább csak sejtve, semmint tudva, hogy mit kell tennie, enyhén izgatottan lépett be a zöld derengésbe, és várta, mi történik.
A fény felragyogott, körülölelte, szinte eggyé vált vele. A ragyogás egyre erősödött, és úgy érezte, mintha egy kéz fonódna a torkára.
Jaina felsikoltott, és eltakarta a szemét az erős fény elől, ami örvénylően kavargott, magával rántva őt is. Pörögve zuhant a mélybe, holott ez egyáltalán nem tűnt lehetségesnek. Lehunyta a szemét, hogy úrrá legyen felkavarodó gyomrán. Fekete sötétség ölelte körül, aztán már nem érezte, mi történik.

* * *
A Myrkr-től távol a Coruscant felett a harc hevében Leia Organa Solo hirtelen elsápadt.
-Jaina – suttogta – nem, az nem lehet, hogy ő is…

A lopott vong fregatton a Jedik egyszerre érezték meg. Zekk lehajtotta a fejét, Tahiri fájdalmas tekintettel elfordult.
-Őt is elvesztettük – motyogta rekedten.

A Falcon egyik ágyúja mögött ülve Mara Jade is megérezte a hirtelen sikolyszerű fellobbanást, majd az azt követő néma csendet az Erőben.
-Jaina? – kérdezte halkan, és félretolta a mikrofont, hogy a többiek ne hallják. Kinézett az űrbe, arra, amerre a Myrkr-t sejtette. – Nem ez nem lehet… Nem haltál meg – jelentette ki. – Hiszek benned. Tudom, hogy vissza fogsz térni!
Nem tudta volna megmondani, miért gondolta ezt.